Még egy hete sem vagyunk úton, s eddig három ismeretlen ház ismeretlen szobája, ágya, kanapéja vált otthonunkká Németországban, Belgiumban, Luxemburgban. Couchsurfing felhasználók, ismerősök ismerőse, nagy-nagy szívű és mosolyú emberek, akik viszonzásra várakozás nélkül adnak, kínálnak, megosztanak, mert hiszik, hogy ami az enyém, az a tiéd is. Vagy épp nem hiszik, hogy van enyém és van tiéd.
Így alszunk idegen illatú párnák közt, kortyolunk teát sosemlátott, csorba kedvencbögrékből, lakunk jól munka után gyorsan megfőzött, először kóstolt levesektől, s leszünk a része idegen emberek életének egy pár napra, akik így már nem is annyira idegenek. Vagy talán sosem voltak azok.
Kicsit olyan ez, mint mikor sétálsz egy esti, sötétkék utcán, s belátsz a földszinti lakásokba az ablakokon át. Mikor csak egy vékony üveglap választja el a kintet a benttől, a sötétet a világostól, a hideget a melegtől. Zavarba ejtően közel vagy és sokat láthatsz, bepillantasz valaki más életébe, valaki más otthonába, amiről semmit sem tudsz. Mégis úgy érzed, arra a pár másodpercre a részévé válsz. Csak azzal, hogy láttad. Valahogy hasonló, csak sokkal mélyebb, rácsatlakozóbb és részletesebb az a bepillantás, amit ilyen alkalmakkor megélünk. Dilemmák, kapcsolatrendszerek, szokások, ötletek, beszélgetések, megérkezések, vacsorakészítések, reggeli kávézások látói, résztvevői leszünk. Egy-egy élettöredék.
Egy húszas éveinek elején járó lány, hosszú szoknyában és vörösre festett hajjal, lakásának minden négyzetcentiméterén különös, szúrós növényekkel, parányi erkélyén túlméretezett cseresznyefával, az ajtaja körül nemezvirágokkal, a csöppnyi otthont bezengő távoli, ismeretlen népzenével. Színházi smink- és maszkmester, kislánykora óta ezzel akar foglalkozni. (Pontosabban tizenkét éves kora óta, amikor a szülei végre megengedték, hogy megnézze a Gyűrűk urát.) Hacsak nincs este előadás, napnyugtakor aludni tér, hogy a hajnal első fényeivel ébredjen. Nem szereti a városokat, Regensburgnak is a legcsücskén lakik, parkok, domboldal és kiserdők között. Innen a legszebb a kilátás. Érkezés után meg is nézzük, mi bakancsot, kabátot húzunk, ő csak egy sarut, s elsétálunk az esti, sötét, nedves ködben a pontig, ahonnan a legjobban rálátni a városra. Az ég narancssárga, a város sötét, csak apró fények pettyezik, a fű nedves a talpunk alatt. Friss, mégis álmos minden. Jó estét, város. Jó éjszakát.
Fiatal, belga pár, állandó szóviccekkel, gyönyörű, folyékony angoltudással (a francia, német és luxemburgi mellett), Belgium luxemburgi határán. A falakon kirándulások emlékét őrző képek, stilizált Európa-térkép, művészi képeslapok a világ minden tájáról. Mindenhol régies, vintage stílusú tárgyak, kivéve egy szobában, ahol Tawfik tartja a metál lemezeit. A leves, a sajtok, a zene; minden olyan franciás, mint Arlon, a kisváros a maga szűk, kanyargós, macskaköves, hamisan hangzó harangjátékos, katedrálisos, a szitáló esőben is szívmelengető utcáival, tereivel.
Nyugdíj felé közeledő, németszavú luxemburgi néni a fővárosban. Az év legzsúfoltabb hétvégéjén keressük fel, épp püspököt avatnak, mondja, javában folynak az egyházközségi előkészületek. Alig látjuk, sosem áll meg, két ágynemű vasalása között megmutatja a házat, a világ legtisztább és legrendezettebb konyhájával. Ő az, aki lényegében semmit sem tud rólunk, mégis kedves üzenetet és friss kenyeret hagy az asztalon reggel, mikor mi még alszunk, ő pedig már elmegy.
Töredékek, napok, pillanatok csupán, míg útjaink keresztezik egymást ezekkel az emberekkel, akiket valaha talán mások fogadtak be, akik mások életébe csöppentek bele, s akik most továbbadják, amit kaptak, hogy majd mi is adhassunk, kínálhassunk, megoszthassunk. Mert ilyen ez a macskaköves, harangjátékos, gőzölgő teás, szúrós növényes, ország átsétálós, izgatottan várakozós, becsöngetős élet. Társasjáték.