Mindenki másért utazik, mást akar látni egy országból. Egyesek a természetet, mások az építészetet, megint mások a kulináris élvezeteket keresik. Minél többet utazunk együtt, egyre inkább látjuk: mi inkább a kultúrát szeretnénk megismerni, az embereket, mindent, ami helyi, ami megkülönböztet, mégis összeköt. A hétköznapokat, az illatokat, a fényeket, színeket, hangulatot.
Érdekes, hogy ez nagyvárosokban szinte lehetetlen. Kicsit úgy érzem; ha csak Amsterdamot láttuk volna, nem ismerjük meg Hollandiát.
Amsterdamba egy - mint az útközben kiderül - neves holland teniszezővel utazunk. Robin Haase, a többszörös olimpikon kedves, szerény, segítőkész (rögtön megáll a hátizsákos stoppolóknak), göndör hajú, szereti a retro zenét, de vezetés közben dúdolja a mai slágereket is.
A belvárosban rak ki, egy kanális mellett, díszes, egymásra dőlő házak között. Welcome to Amsterdam. Az már kiderült számunkra, hogy a legtöbb holland nem rajong a fővárosáért. Mi azért kíváncsian elindulunk, nekünk vajon milyen arcát mutatja. Nagyjából egy utcával juthatunk odébb, mikor rájövünk, hogy a nehéz, nagy hátizsákainkkal biztos nem fogjuk igazán szépnek látni, így betérünk egy kis turkálóba. A pultos srác mosolyog, de azt mondja, sajnos nincs helye a zsúfolt üzletben, különben ott hagyhatnánk őket. Megyünk tovább, nézzük az üzleteket, hol akadna hely a táskáinknak, amikor egy nő (aki mögöttünk állt a turkálóban) megszólít. Hallotta, mit szeretnék, tegyük csak le nála a csomagokat, itt lakik a közelben. Mosolygunk, örvendezünk. Megbeszéljük, hogy kettőre visszajövünk értük, utána mennie kell.
Nagytáskák nélkül egészen más a világ. Megkönnyebbülve sétálunk tovább, elsietünk a központba egy mindjárt kezdődő free walking tour-ra, amiről odaérve kiderül, hogy spanyol nyelvű, így otthagyjuk a csoportot.
Órákig csak sétálunk a városban a kanálisok között, és nem tudom, hogy a fű-szag vagy a csalódottságunk nő. Amsterdam hangos és zsúfolt, már-már a puszta lélegzéstől is el lehet bódulni, s mintha nem is lennének helyiek a városban, leszámítva azt az egy-kettő (valószínűleg itt lakó) ideges biciklist vagy autóst, akik majdnem minden sarkon majdnem elütnek egy csoport fotózkodó, bámészkodó turistát. A vöröslámpás negyedbe már be se merek tévedni, annyira elszomorít.
Miután elhozzuk a táskáinkat, ingyen hajózunk a belvárosban, Speculoost eszünk a főállomáson, s akkor biztossá válik, hogy van szállásunk egy holland cserkészlányon keresztül. Egy olyan holland cserkészlányon keresztül, aki nem tud rólunk semmit a Scouting Nederland nevű csoportban megosztott posztunkon kívül, de aki kedvesen köszöntött, s felajánlotta segítségét. Hát neki írtunk még napokkal hamarabb, hátha tud valakit Amsterdamban, s tudott is, ha nem is cserkészt.
Ahogy estére kiérünk a külvárosi területre máris fellélegzünk kicsit, hát még, mikor megismerjük Gavint, a hostunkat. Ausztrál gerincgyógyász, hosszú hajjal, mezítláb. Folyton-folyton mezítláb. Mosolyog, pörög, mintha két percre sem tudna megállni egy helyben, megmutatja a szobánkat, majd a tetőteraszt (hű), majd teát főz, leül a kanapéra, mellé telepszünk, felpattan, megmutatja a konyhát, visszaül, törölközőt ad, behangolja a falnak támasztott gitárt. Kéri Áront, hogy játszon valamit a szintetizátoron, Áron improvizál, mi a földön ülünk törökülésben, gőzölgő gyömbérteával. Tapsol, mosolyog, imádja a zenét, majd felpattan, elsiet, barátokkal találkozik, mi érezzük magunkat otthon, főzzünk csak, vacsorázzunk vagy menjünk be a városba, ahogy szeretnénk. Fáradtak vagyunk, esik az eső, otthon maradunk, s (a változatosság kedvéért) tojásos rizst készítünk zöldségekkel, desszertnek (roppant meglepő módon) palacsintát. Késő estére összegyűlik mindenki: Gavin (már megint (vagy még mindig?) mezítláb), egy holland barátnője, valamint Uwe és Martina, egy német pár, Gavin lakótársai. A kanapén vacsorázunk, folyik a szó, párhuzamosan több, érdekes beszélgetés (az Amsterdamban élők kerülik a belvárost, Hollandiában mindenki ismeri Robin Haaset, Couchsurfingen pedig egy nap háromszáznegyvenvalahány üzenetet is lehet kapni), amíg el nem fáradunk, s el nem fogy a palacsinta.
Akkor aztán álomba merülünk a Van Gogh-hoz méltóan napraforgós ágyneműk és a szétdobált, száradó ruháink között.
Igazuk van a hollandoknak. Ha igazán meg szeretnéd tapasztalni Hollandiát, ne (csak) Amsterdamba menj. Hacsak nincs olyan szerencséd, hogy Gavinnél és fantasztikus lakótársainál aludhatsz, napraforgós takarók között. Ez esetben ott a helyed! Vidd magaddal a hangszered, s ha igazán kedves akarsz lenni, egy üveg Speculoost is, aminek Gavin - akárcsak mi - rögtön függőjévé vált.
