Amsterdamban érezni kezdtük: elfáradtunk. Azt is tudtuk, nagyon hosszú út áll még előttünk hazáig, hisz’ Belgiumig eljutni is két egész napos stoppolást jelentett. Ám Gavin kanapéján ücsörögve olyan meghívást kaptunk, amire kimerültségünk ellenére sem tudtunk nemet mondani.

Utunk során nagy-nagy szálláskeresési próbálkozásaink közepette egészen messzi ismerősöknek is írtunk. Ilyen volt Áron egy, két és fél évvel ezelőtt Erdélyben megismert holland ismerőse, akit facebook ismerősök ismerősei között talált meg hosszas kutatás után. Ő ajánlotta egy idősödő bölcsész ismerősét, aki világéletében nagy szeretettel tanulmányozta a kelet-európai országok történelmét és nyelvét, többek között magyarul is tanulni kezdett. Ezen kívül annyit tudtunk róla, hogy a neve Maarten és egy Ammersfoort melletti kisvárosban lakik. Még Hollandiába érkezésünkkor megkaptuk facebook elérhetőségét, mi pedig többször is próbálkoztunk felvenni vele a kapcsolatot - kevés sikerrel.

Maarten ugyanis úgy tűnt, teljesen inaktív a közösségi oldalakon. Mintha meg se kapta volna üzeneteinket. A profilképe évek óta egy macska volt. Kettőnk között általános viccé vált, amikor nem tudtuk, hol alszunk: “Majd a Macskánál.” Úgy számoltunk vele, mint egy képzeletbeli, földöntúli valakivel, aki bármikor kihúzhat a csávából, miközben még az arcát sem ismertük. Aztán egy nap a Macska “életre kelt”. Integetett egyet facebookon, kérdezte, mikor is mennénk, majd újra eltűnt napokra. (Gondoltuk, egerészik, haha.) Nade akkor, ott, Amsterdamban, mikor már a hazautat terveztük, egyszerre csak felbukkant Maarten, s nagy szeretettel invitált minket más- és harmadnapra magához, a vidéki Hollandiába. Összenéztünk az üzenetek fölött és tudtuk, ez a kis kitérő még belefér.

Másnap el is stoppoltunk Ammersfoort közelébe. Egy parkolóban találkoztunk végre a titokzatos Macskával, aki vérbeli bölcsész mivoltához hűen kerek, orrára csúszott szemüveget, foltoskönyökű bársony zakót és homokszínű vászon nadrágot viselt. Ütött-kopott kis kocsijában vágni lehetett a füstöt, az aprótartóban barna cigarettacsikkek sorakoztak és minden huppanónál attól tarthattunk, hogy a fejünket a megereszkedett tetőkárpitba verjük. Az immáron emberi képet öltött Maarten kitett magáért. Vidéki autótúrára vitt bennünket, gyönyörű, vízbe épített várakat látogattunk meg (melyeknek történelméről és legendáiról mindent megtudtunk), elmentünk a “hegyekbe” (ami két lankát jelent Hollandiában) és bámultuk a szitáló esőben a festői tájat (nagy, szürke, fodros felhők, hatalmas, harsogó zöld legelők, elszórtan néhány legelésző bárány vagy szélmalom - azok nem legelésznek). Sötétedésig autókáztunk és beszélgettünk, majd betértünk egy indonéz étterembe, ahol Maartent törzsvendégként fogadták. A lehető legkülönbözőbb ételeket kóstolhattuk meg, a kedves személyzet - egy nagymosolyú, jóságos, kontyos asszony és két hirtelenszőke kamaszfiú egyenpólóban - pedig csak hozta és hozta a “ház ajándékait”. Igazán jól szórakoztunk és még jobban laktunk.

Segítőnk háza elképesztően regénybeillő. A dohos, füstös, nehéz bútorok roskadoznak a könyvektől, a zongora mellett bakelitlejátszó, a komódon régi fényképek, levelek, följegyzések, a nappaliban kopott fotelek és üveglapú dohányzóasztal. Gyönyörűen békés este volt. Mindenki talált magának könyvet; Áron egy 1965-ös magyartankönyvet lapozgatott, amiből szállásadónk igyekezett megtanulni nyelvünket. Különleges élmény volt "kívülről" látni a magyart, realizálni, mennyire összetett és egyedi az anyanyelvünk, s milyen lehetetlennek tűnik megtanulni. Maarten Egy kis magyar történelem című, többszáz oldalas, angol nyelvű kötetébe temetkezett, én pedig az Esti Kornél egy holland példányába merültem. (A novellák egy részét ismerve német nyelvtudással éppen annyit értettem belőle, hogy az még szórakoztató legyen.) Ott ültünk hárman egész este, ki-ki a maga foteljében, szótlanul, mégis úgy éreztem; ennél szorosabban nem is lehetnénk jelen egymásnak. Nagyon különleges élmény volt. Éjfél felé aztán egyre több ásítás törte meg a csendet, így jó éjt kívánva, jólesőn hajtottuk álomra a fejünket, s aludtunk is másnap tíz óráig. Akkor aztán megköszöntük a szép találkozást, és Maarten elfuvarozott minket Amersfoortig, ahol végre találkoztunk azzal az ismeretlen cserkész lánnyal, aki a közösségi oldalakon végigkísérte az utunkat, segítve, támogatva, s aki összekötött minket Gavinnel, az amsterdami hostunkkal.

Nynke igazi nyitott, lelkes, fültől-fülig érő mosolyú cserkészlány, aki úgy rajong Ammersfoortért, mintha ott született volna. Lelkesedése hamar ránk ragadt, így az egyik legszebbként maradt meg a holland kisváros. Rengeteg népi történetet, legendát tudott mesélni szinte bármiről. Megálltunk a hídnál, ahonnan a boszorkányégetést nézték a régiek, a templom melletti valaha volt kocsmánál, ahol egy aprócska zsalugáteres ablakon keresztül adták ki a kórus tagjainak a sört, míg a pap egy ajtóval odébb prédikált, s még egy idősek otthonából átalakított múzeumba is eljutottunk, ahol a kedves helyiek roppant érdekes idegenvezetést tartottak nekünk. Megintcsak bebizonyosodott, hogy egy várost a helyiek szemén át a legkönnyebb és legizgalmasabb megismerni. Pár óránk volt együtt sétálgatva, mégis talán erről a helyről tudtunk meg a legtöbbet. Ha valaki az igazi, vidéki Hollandia megismerésére vágyik, a legnagyobb szeretettel ajánljuk Ammersfoortot, s Nynkét, mint idegenvezetőt, akinek személyes ügye megmutatni a lehető legtöbb embernek szeretett városát.

Kiscserkész korunk óta hallgatjuk, hogy az egyik legnagyobb nemzetközi ifjúsági közösség tagjai vagyunk, ám csak ilyenkor értjük meg igazán, milyen csodálatos is az, amikor az ember a világ minden táján testvérekre bukkan. Ennél szebb lezárást elképzelni sem tudtunk volna véletlenek vezérelte utazásunknak. Nynke személyében egész Hollandiától nagy mosollyal búcsúzva megkezdtük hosszú utunk hazafelé.