Első célállomásunk a már említett Köln volt, ahova stoppos bakancslistánkon szereplő járművekkel utaztunk. Egy bőrüléses luxusautó után felvett egy benzinkúton pihenni megálló flixbusz segítőkész sofőre. Alig hittük el. Mivel Kölnben ellenőrzésre számított, Düsseldorfban le kellett szállnunk, de az már bőven elég volt nekünk. Ennyi stoppolás után azért jól esett elnyújtózni a hátsó üléseken, podcast-et hallgatni, álomba szenderülni. Düsseldorftól pedig ajtóig vitt minket egy luxushotelek takarítását szervező-kivitelező bácsi, aki annyira szívén viselte sorsunkat, hogy búcsúzáskor, odaadta a névjegykártyáját, és a lelkünkre kötötte, hogy jelentkezzünk, ha szerencsésen hazaértünk Magyarországra. (Ettől egészen meghatódtunk.)
Régi családi barátok, kislánykorom példaképei; Moni és Tina, a huszonéve Erdélyből Németországba települt testvérpár. Mára már mindketten szép családdal, gyerekekkel, de a szokott csintalan mosollyal és határtalan jókedvvel fogadtak minket Kölnben, Moniéknál. Gyakorlatilag mindenfajta magyarázat nélkül írtam neki, hogy - ha minden jól megy - két nap múlva náluk aludnánk. Mehetünk bármikor, volt a válasz, s így is lett: valamikor bármikor értünk oda. A finom vacsora után a puha kanapéra telepedve elmeséltük, mi járatban, ahol a madárse, s egy jó bor társaságában hosszú órákig beszélgettünk elköltözésről, letelepedésről, beilleszkedésről, soha-sehova-(mégis mindenhova)-tartozásról, két-, három-, soknyelvűségről, identitásról. Még mindig lenyűgöző látnom, mikor valaki három nyelvet is “anyanyelvként” használ, azok mindegyikén ír, gondolkodik, érez, álmodik. Késő éjjel mentünk aludni, gondolatokkal, hálával telve.
Másnap folytatódott az út a már említett Regensburgig. Majdnem végig egy virágokat szállító, holland kamionossal utaztunk, aki kedvesen társalgott velünk, vagy épp hagyta, hogy jót szundítsunk, ki ülésen, ki a beépített, keskeny ágyon elterülve. A kötelező pihenőket és sebességkorlátozást betartva igen-igen hosszan utaztunk, mégis jó érzés volt arra gondolni, hogy biztosan Regensburgba érünk estére. Így is lett. Lila ég alatt kerestük fel Larissa városszéli otthonát.
Szívmelengető volt, ahogy “Isten hozott újra itthon!” felkiáltással ajtót nyitott nekünk. Nekünk, akik onnan indultunk három héttel azelőtt, teli elképzelésekkel, lelkesedéssel, ennivalóval, de nem túl sok tervvel. Most itt voltunk kitaposott bakancsokkal, élményekkel, tanulságokkal, hatalmas magunkra és a világra csodálkozásokkal, ha nem is egészen, de kicsit azért másként, mint mikor legutóbb ott jártunk. Maradék alapanyagokból, madárlátta fél kiló lisztből gyorsan palacsintatésztát kevertünk. Míg Áron (a palacsintasütés nagymestere) a tűzhelynél sürgölődött, előkerült a hátizsákomból az ukulele. Az egész napos munka után megfáradt, kissé fájós fejű Larissa azonnal ragyogni kezdett, elővette a világ minden tájáról összeszedett, különleges hangszereit, s megtartottuk regensburgi otthona első Wohnzimmer-Konzertjét. Velünk dúdolta a Bájolót és megtanulta Bohemian Betyarsék Megjöttek a fiúk című számának első pár sorát. (Hihetetlen aranyos volt, ahogy a hátulképzett, német “r” hangokkal küszködött az “Ideverek, odaverek, itt vannak a pulóverek” szöveggel. De egész gyorsan belejött, amiért hatalmas elismerés jár neki!) Jó volt látni, ahogy a finom palacsintával és ezzel az élménnyel kicsit megköszönhettük, hogy utunknak keretet, nekünk pedig otthont adott.
Regensburgban nehezen találtunk alkalmas stoppolós helyet, így több órányi sétálgatás, keresgélés után sikerült csak újra autóba ülnünk. Egy roppant közvetlen és segítőkész tanár vett fel minket, akinek tulajdon gyerekei is nagy stoppolók és nagyjából velünk egyidősek. Olyannyira rájuk ismert bennünk, hogy mindenét megosztotta, amit csak tudott; pár gyümölcsöt, tippjeit, hogy merre érdemes tovább haladnunk, s ahogy kitett minket egy forgalmas pihenőhelyen, még egy kevés pénzt is kezünkbe nyomott. Ezen annyira meglepődtünk, hogy vissza se tudtuk utasítani. Hosszú még az út hazáig, meg aztán biztosan utaztok még utána is, hátha jól jön, mondta, majd elhajtott. Ahogy felocsúdtunk a történtek után, kacagva konstatáltuk, hogy ez az ismeretlen, német tanár volt az első (és eddigi utolsó) szponzorunk.
A pihenőhelyen találtunk egy magyar rendszámú autót, így arrafelé sétálgatva vártuk, hogy visszatérjenek a gazdái. Pár percen belül meg is érkezett egy kedves, idősödő házaspár, akiket (talán kissé sarokba szorítva) megkértünk, hogy ugyan bizony vigyenek már el Magyarországig, ha már úgyis arra mennek. Lepődtek, de rögtön helyet pakoltak, és elindultunk immáron egyenes úton hazafelé.
Estére értünk Magyarországra. Sopronnál elbúcsúztunk kedves segítőinktől, majd felvett egy Budapestre tartó nő, akivel egy útszéli falatozóban együtt vacsoráztunk és nagyot beszélgettünk. Érdekes volt újra magyar falvakban magyar hangokat hallani, igazi jó magyaros vacsorát enni. Szép megérkezés volt. Így, stoppolva egészen más hazaérni. Az embernek van ideje. Látszik, ahogy változik a táj, változnak az országok, városok, változik a nyelv. Sokkal érzékletesebb, mint mondjuk egy másfél órás repülőút.
Budapesten néhány barátunk összegyűlt a hazaérésünkre egy vérbeli tatakocsmában, ami igazán nagyon jól esett. Majd miután az (tatakocsmához hűen) tízkor bezárt és Szegfű is elmesélte elmaradhatatlan apácás-papos-parasztos viccét, elköszöntünk egymástól. Mindenki a kollégiuma, mi pedig Anna barátunk felé vettük az irányt, aki épp egy kis összejövetelt tartott, elsőéves, frissen a fővárosba költözött egyetemistákkal, diós-banános-csokis sütivel, tetőről éjszakába nézéssel. Szép volt és otthonos, és mi megintcsak hálásak lehettünk, hogy mindenütt nyitott ajtók, baráti ölelések várnak, egészen hazáig.