Amikor két hete írtunk egy bakancslistát erre az évre, még nem gondoltuk, hogy ilyen hamar ki is pipálhatjuk egy pontját: átsétálni Luxemburgot.
Szombaton indultunk Steinforttól, a belga határról, holmink nagy részét az arloni vendéglátóinknál hagyva. Lelkesen, vidáman, kissé borult időben vágtunk útnak. Gyönyörű, friss-zöld erdőkön, mezőkön vitt az utunk a fővárosig, ami nagyjából féltávot jelentett. Meg persze tehenek mellett. Sok-sok-sok tehén mellett... Időközben a nap is kisütött, olyan jó időnk kerekedett, amit álmodni se mertünk. Lassabban is haladtunk, mint terveztük, de hát nem volt hova sietnünk. Minden mezőt, minden tehenet megcsodálhattunk. Sokszor ők is megcsodáltak minket. Estére értünk Luxembourg városba, egy napsütötte záporral együtt, ami aztán egy mesebeli szivárványt festett nekünk az égre üdvözlésképpen. Ott ért véget köztünk és az Adolphe híd közt félúton. Úgy éreztük, tényleg ott a kincs, a tövében.
Két nap múlva, azaz ma, folytattuk túránkat Remich felé, így hát a fővárostól a német határig sétálva befejeztük, amit elkezdtünk. Átgyalogoltunk egy országon. Még ha ilyen aprócska is, azért jól hangzik. Főleg, hogy gyönyörű volt a határ vidéke a dombokkal, szőlősorokkal, völgyekben ülő kisvárosokkal, földutakkal, s a Mosel folyóval, aminek egyik oldala még Luxemburg, másik oldala már Németország határát cirógatja.
A megérkezés eufóriájának néhány tanulsága: szőlősorok melletti sziklás, meredek domboldalon legurulni nem egészséges, néhány kilós, a domboldal tetejéről érkező túrahátizsákot elkapni nem könnyű, a határt jelentő folyó vize pedig nem finom.
De Remich-ben könnyű bejutni előkelő hotelek mosdójába, délután ötkor megtelnek az utak a Luxemburgban dolgozó, hazafelé igyekvő németek és belgák autójával, s könnyebb lestoppolni egy sportautót és egy Land Rovert, mint gondoltuk.
S az is megdöbbentő, hogy negyven perc alatt tettük meg autóval ugyanazt a távot, amin két napig gyalogoltunk. Hirtelen "nincsenek távolságok".