Utazás közben valamiért nehezebb megállni, leülni, lepihenni, hagyni, hogy egy picit ne történjék semmi, mint amikor otthon vagyunk. A lábunk mintha mindig vinne, az agyunk, mintha mindig azon zakatolna, hova tovább, mit még... Az utóbbi időben észrevettem; akárhányszor ránézünk a térképre, elkezdjük távolítani a várost, az országot, Európát, görgetünk tovább Északra, Délre, másik kontinensre, más vidékre, merre mehetnénk, mit nem láttunk még. Pedig a lábunk elfárad, a lelkünk még inkább. Ha minden nap adódik valami, amire rácsodálkozunk, amit kipróbálunk és kitalálunk és utánajárunk és szervezünk és újragondolunk, ha újra és újra elveszünk, majd megkerülünk és elfáradunk és erőre kapunk és megismerünk és elbúcsúzunk, akkor egyszercsak meg kell állni. Tudni kell megállni. Még ha nehéz is, mert a világ, s benne mi is, mintha végtelenek lennénk.

Most mégis sikerült kicsit megtorpannunk. Kedd délután otthagytuk Arlont, eddigi főhadiszállásunkat. (Előtte azért egyfajta köszönőajándékként Grimm-mesebeli manók módjára elpakoltunk, elmosogattunk, eltörölgettünk, felporszívóztunk ottani, elfoglalt vendéglátóink kissé romokban álló konyhájában...)

Mondhatni kedvvesztve álltunk ki stoppolni az esőben, de a jólelkű, angolul csak nagyon kicsit beszélő, de annál inkább kommunikálni próbáló, sportautós belgák megint a segítségünkre siettek.

Kora estére értünk Grétihez, egy cserkész barátunkhoz, aki épp pár hónapot tölt au-pairként Malonne-ban. Malonne egy apró város Namur-től pár kilométerre, családi házakkal, színes kerítéses iskolával, gondosan díszített előkertekkel. Jó érzés volt erre a biztos pontra érkezni, ismerős mosolyt megpillantani a kinyíló ajtó mögött, közös emlékeket, élményeket felidézni. Jó érzés megállni, későn feküdni és sokáig aludni, kimosni a ruháinkat és nagyokat reggelizni ebédidőben. Jó érzés, hogy van időnk, hogy ne történjen semmi.

Amikor pedig nem történik semmi, akkor történnek a mindent jelentő apróságok. Hosszú délelőtti séta a ragyogó napsütésben. A szeles, szürke, de annál stílusosabb Namur felfedezése. Apró kirakatok bámulása. (Trüffelek, makaronok, bonbonok mindenütt!) Utcafotók. A katedrális akusztikájának tesztelése. Egy antikvárium, látszólag rendszertelenül tornyozódó könyvekkel, pipázó, újságot olvasó, kötött mellényes öregemberrel. Nem túl autentikus, s kissé csalódást okozó french fries kóstolás. (Merthogy ez egy belga találmány, még ha a neve mást is mutat.) Kilátás a dombtetőre épült várból. (A város fentről teljesen szürke az egyszínű-színtelen tetők miatt, amik olyan zsúfoltan sorakoznak egymást érve, mintha nem is szőnék át utcák, utak, terek a sokaságukat.) Palacsintasütés a családnak. Palacsintatésztából, s paradicsomos zöldségekből összesütött új kedvenc fogás, Gréti apukájának ötlete nyomán, amit "namur"-nek keresztelünk. Bekuckózós este filmmel (stílusosan a Csokoládé, mi más?), belga csokival (nem egy kétes minőségű kisboltból érdemes beszerezni), meleg paplannal, a nappaliban latin zenét hallgató nagymamával. Nagymamával, aki egy külön novellát megérne bő vászon nadrágaival, örökké mosolygó, ráncosodó arcával, a kertjéből hozott zöldségekkel, gyümölcsökkel, örökös tenniakarással, mosogatással, meseolvasással.

Jó érzés megállni. Így lehet újra elindulni. Még ha pillanatnyilag nem is igazán tudjuk, hová.