Borongós, hideg időre ébredünk Namurben, de úgy gondoljuk, most már nekiindulunk Brüsszelnek. Viszonylag későn, tizenegy óra után állunk ki stoppolni, délután kettőre érünk a fővárosba kissé kótyagosan, fejfájósan. És hát... biztos szállás nélkül.
(A dologhoz hozzátartozik, hogy írtunk az előző napokban, s aznap reggel is összesen tíz embernek Couchsurfingen. Kevés válasz érkezett, azok is szabadkozó, elutasító üzenetek voltak...) Persze a lehetőség fennáll, hogy a nap végén visszatérjünk Malonne-ba, Grétihez, s van egy majdnem-biztos-SOS-szállásunk is Brügge-ben (igaz, csak másnapra). Ezért is vágunk neki az útnak, mert reméljük, nem kell majd egy padon éjszakáznunk. De biztosra nem tudunk semmit.
Így hát ahogy megérkezünk, veszünk egy napijegyet, s bemetrózunk a belvárosba. A főtér melletti kisebb téren két külföldi utcazenész hihetetlen hangulatot varázsol a szaxofonjával. Letelepedünk egy padra, jár a lábunk a ritmusra, bámuljuk a táncoló, tapsoló, egyre bővülő tömeget, s írunk még néhány üzenetet Couchsurfereknek. Válasz még mindig nem érkezik, így egyfajta mentőötletként felhívunk egy namuri cserkész vezetőt, akinek a számát Grétitől kaptuk meg reggel, hátha kell. Röviden beszámolunk neki a helyzetünkről, s arra kérjük, ha tud, szóljon brüsszeli cserkészeknek, hogy két magyar cserkész szállást keres aznapra. Gauthier megígéri, hogy megteszi, amit tud, s hamarosan visszajelez. Ezzel elindulunk, hogy bejárjuk kicsit Brüsszelt. Nagy, nehéz hátizsákjainkat egy kedves, kézműves termékeket áruló bácsi standjánál hagyhatjuk, megígérve, hogy hatra visszaérünk értük. Máskülönben eladhatja, nevetünk rá.
Mikor sok lesz a Pisilő Kisfiúval szelfiző, trüffelt és képeslapot vásárló embertömegből, na meg abból, hogy öt percenként ellenőrizzük a telefonunkat, kaptunk-e már szállást, utcazenélni kezdünk. Pár cent és sok mosoly a jutalma annak a néhány számnak, amit tudunk fejből. És most, hogy egy picit máshol járunk fejben és lélekben, csippan a telefonom. Leülünk egy padra, hogy elolvassuk Gauthier üzenetét. Azt írja, talált egy lányt, Marjorie-t, aki sokáig dolgozik ugyan, de azután szívesen elszállásol minket estére. Megkönnyebbült szívvel épp neki válaszolok, s Áron is valami Couchsurfing visszajelzésre reagál, mikor megáll előttünk egy barna kabátos, fekete cipős srác, hosszú haja copfba kötve, száján nem, de a szemében mosoly.
- Bocsánat - szólít meg angolul -, nem kaptam meg az üzenetet.
Értetlenül nézünk egymásra Áronnal.
- Mondom, nem kaptam meg az üzeneteteket. - folytatja.
- Milyen üzenetet? - kérdezzük egyszerre, egyre növekvő kíváncsisággal.
- Hát amit olyan nagyon írogattok a telefonotokon, így, egymás mellett ülve.
És akkor elneveti magát. Viccel, mondja, s már mi is nevetünk. Azt mondja, olyan nagyon el voltunk merülve a telefonunkban mindketten, hogy muszáj volt odaszólnia, hogy kicsit visszarántson a valóságba. Időnként ezt teszi, ha egymás mellett mobilozó embereket lát, akik körül megszűnni látszik a jelenük. Elmeséljük neki, hogy a vicces az, hogy tényleg épp üzeneteket írtunk, szállást keresünk az estére, s most, mintha találtunk volna. Megkérdezi, kik vagyunk, mit csinálunk, mi pedig, hogy honnan tudta, hogy angolul kell megszólítania. Megérzés, mondja. Idegeneknek tűntünk. Bemutatkozunk, s felajánlja, hogy ha semmiképp sem találunk más lehetőséget, aludjunk nála. Bár még nincs teljesen kész a lakása, hely akad, ahol aludhatunk, van konyha is, ha főznénk valamit vacsorára. Hitetlenkedve, hálálkodva cserélünk telefonszámot, megadja a címét, kicsit még beszélgetünk, majd elköszönünk.
Vidáman megyünk vissza hátizsákjainkért. Megvacsorázunk egy padon (háttérben a visszatérő szaxofonos srácok fergeteges dallamai), kibontjuk a még Namurben vett belga sörünket, amiből bőven elég kettőnknek a három deci, hogy négyet lássunk. (Na jó, ez így túlzás, de az biztos, hogy még nagyobb jókedvünk kerekedik.)
Az este hátralevő részében utcazenélünk még egy keveset, bejárunk még jópár zsúfolt, teraszos éttermekkel szegélyezett utcát, felvesszük a kapcsolatot Marjorie-val (ez hosszabb időbe, s kis idegeskedésbe telik, mint hittük), maradék-csokit eszünk a kastéllyal szembeni park egy padján, majd tízkor elvillamosozunk az Európai Parlament épületéhez, ahol a Juróp tour-t hallgatva-énekelve kitáncoljuk magunkból a nap izgalmait.
Néhány metróváltás után pedig megérkezünk Marjorie-hez, aki a megállóban autóval, a házban pedig frissen vetett ággyal és másnapra előkészített reggelivel vár. Meg a tüneményes Édesanyjával, aki bevallása szerint nem, gyakorlatban azonban annál inkább beszéli az angolt.
Ahogy egy óra körül végre bekuckózunk a puha, meleg paplan alá, hitetlen hálával, hálás hitetlenkedéssel még egyszer végiggondoljuk a napot.
Utazásaink alatt már sokszor megtapasztaltuk, hogy akik vigyáznak ránk, nem mindig olyan alakban jelennek meg, mint ahogy azt képzelnénk. Még csak nem is mindig úgy, ahogy tetszene. (Gondolok itt például arra a kissé pökhendi, okoskodó, nárcisztikus emberre, aki egyszer az elkeseredettség legmélyebb pillanatában mentett ki minket egy rémes főútról egyik hazastoppolásunk alkalmával. Ott, és akkor felismertük, hogy igencsak fura figurák a mi őrangyalaink.)
Nem hagyatkozhatunk mindig rájuk, nem vághatunk bele eszetlenül mindenféle kalandba, legyintve a veszélyre, bízva a szerencsénkben.
De igenis ott vannak ők, a Gauthier-k, a barna kabátos, hosszú hajú, viccelődő srácok, a késő estig dolgozó Marjorie-k, az angolul alig beszélő édesanyák, a pökhendi sofőrök; ott vannak, és vigyáznak ránk, ha kérjük, keressük és észrevesszük őket.
Hálásak vagyunk értetek.