Érezzétek magatokat otthon! - halljuk nagyon sokszor életünk folyamán, különösen az utóbbi hetekben. De csak ritkán adódik, hogy egy idegen helyen valóban úgy érezzük, otthon vagyunk. Valahol, ahol semmi nem kényelmetlen vagy kínos, ahol önmagunk lehetünk, ahol örülünk egymás érkezésének. Nos, Ritchie aprócska, brügge-i otthona tényleg a mi otthonunkká is vált az ott töltött három nap alatt.

Szakadó esőben utazunk Brügge felé Ritchie autójában. Magyaráz, mutogat, mi merre van, a maga csöndes, ráérős tempójában. Azt vettük észre, az emberekről sokat elárul a vezetési stílusuk. Ritchie olyan ember, aki ha az előtte lévő autó akkor sem indul, mikor már jó ideje zöldre váltott a lámpa, békésen kivárja míg az a bizonyos autó sofőrje észbe kap, s a gázra lép végre. Nem dudál, nem idegeskedik, nem kapkod.

A szélvédőn kopog az eső, a rádióban szól a jazz, köröttünk szürke a táj. A városba érve megállunk, Ritchie beszalad a henteshez, ma nagyot vacsorázunk, mondja. Már mindjárt ott vagyunk.

Az ott pedig valami olyasmi hely, ami egyszerre csak értelmet ad minden eddigi utazásunknak, hirtelen jött ötleteinknek, változásoknak, véletleneknek.

Vannak azok a szűk, kövezett kis utcák mesebeli házakkal, amin végigsétálva az ember úgy érzi, valami múltszázadbeli romantikus film kellékei közé csöppent. Házakkal, amik mindegyike egy-egy mestermű, gondosan megtervezett kis otthonok, ablakaikban virágokkal, színes függönyökkel, pasztell ajtókkal. Olyan utcák ezek, amiket járva azon gondolkodunk, ki az, aki ilyen helyen lakik, micsoda mesebeli figura lehet? Nos, egy ilyen házban lakik Ritchie és az óceánkutató barátnője, Inne, ha épp nem Shetland-en írja a doktoriját.

Állunk az előszoba-konyha-nappaliként funkcionáló helyiség szívmelengető rendezetlenségében, és hirtelen úgy érezzük, megérkeztünk. A falakon képek, festmények, emlékek, poszterek, a bambuszkanapén patchwork takaró, az asztalnál bakelitlejátszó, mellette egy polc roskadásig lemezekkel, fölötte növénytani könyvek. Ritchie növényekkel foglalkozik, tele velük a kis terasz-udvar. Egészen beillik egyébként közéjük, csak később állapítjuk meg, mennyire olyan, mint egy kaktusz.

Itt is a "padláson" a matracunk, lepakolunk, majd vacsorát készítünk. Belgiumban is szokás az előétel, ami nagyszerű találmány. Míg a sütőben kisül a hús, kenyeret pirítunk (Ritchie minden nap maga süti a kis kenyérsütőjében), rá oliva olajas, fokhagymás, mediterrán fűszeres, fenyőmagos öntet kerül, felkockázott francia sajt és gin tonic mellé az asztalra. Nyugodtan, ráérősen beszélgetünk, csöndekkel. Egy csöndekkel pöttyözött beszélgetés is az otthonosság jele. Mikor nem kínos kifogyni a témából, elgondolkozni, nem szólni, csak bámulni, falni a meleg kenyeret, iszogatni a gin tonicot, jól lakni már a fő fogás előtt, de azért a húst is jóízűen megenni, tovább beszélgetve, nevetve, hümmögve, elégedetten csettintve, hogy rég ettünk már ilyen jót. Így telik el az este, futunk bele az éjszakába, készítünk elő egy újabb kenyeret megsülni.

Másnap egy halvány napsugár ébreszt, de csak engem, Áron tovább alszik. Rég nem volt ilyen otthonos, nyugodt reggelem, kezdem kiépíteni a szokott rutinom; kis edzés (jajj, de rég volt az a legutóbb), tea (nagy bögréből, gőzölgőn), olvasgatás (Ritchie dél-amerikai úti beszámolóját kapom meg még előző este, a friss nyomtatóval frissen kinyomtatva), reggeli (házi fügés-kesudiós kenyér Speculoos-szal).

Áron még mindig alszik, sétálni indulok, felhívom Anyát, minden második mondatban kijelentem, hogy Brügge a leggyönyörűbb város, feladom a borozóból hozott, még Gentben megírt képeslapjaimat, figyelem az embereket, Szabó Magdát hallgatva.

Délután bevásárolunk, hogy mire Ritchie hazaér munkából, vacsorával várhassuk. Persze, a vacsora még nincs kész hétre (felfedezünk egy Bio Planet nevű boltot, ahol annyi a kóstoló és a szuperegészséges látnivaló, hogy nem jutunk vissza egyhamar), de már sül a palacsinta, mellette gőzölög a grill zöldség, s a tortilla. (Igencsak szegényes a repertoárunk, állapítjuk meg, új recepteket is ki kellene próbálni.)

Vacsorához különböző belga söröket kóstolunk, s még szerencse, hogy az édesség másik fiókba megy, különben a palacsinta már alig férne belénk, pláne az olvasztott belga étcsoki-töltelékes.

Másnap már együtt fedezzük fel a várost, igazi fotóznivaló házak, tükröződések, emberek. A turistáknak való városnéző busz ingyenes, a sofőrök vidámak és kedvesek (egyikük az angol, német és holland mellett még magyarul is beszél valamicskét), a Michelangelo-szobrot rejtő templom már sajnos zárva. Helyette végre-napsütés, árnyak, még több Speculoos, városnéző fiákerek, karácsony-bolt, galambot kergető, nevető, szaladni tanuló kisfiú a főtéren. Ahogy bizonytalan léptekkel a madarak után ered, felriasztja őket, kacagva nézi, ahogy elrepülnek, szinte várom, hogy egyszercsak utánuk röppen.

Az este pedig tökéletes lezárása is itt töltött időnek. Ritchievel átautózunk Oostende-be (a tengerparti városba, ahol felnőtt), szíriai étteremben vacsorázunk, majd kimegyünk a tengerpartra, a Galériába, aminek árkádjai a tengerre nyílnak, s ahol találkozunk egy barátjával, akivel időről-időre ott gyűlnek össze zenélni.

Nézzük a csapkodó hullámokat, a tenger mintha ki akarna lépni a medréből. A szél vadul fúj, rendezi a partot, viszi a homokot, a tengerzúgást, a trombita- és gitárszót, a nevetésünket, a polaroid gép kattanását, a búcsúzást.

Brügge és Oostende minden, amit kívánhatunk: mesebeli utcák, házak, apró terek, kirakatok, órákig tartó vacsorák, nyugodt, ráérős reggelek, házi, fügés kenyerek. Zene és tenger, hullámok és szelek. Kaktuszokhoz hasonlító, otthont adó barátok.