Az utazás egészen különböző, nem várt dolgokra is megtanít. Például arra, hogy az elindulás nem azzal kezdődik, hogy kilépünk az ajtón. Elindulni, úton lenni, hazaérni időbe telik. Még ha ezt időnként nehéz is elfogadni. (Ez a bejegyzés az Utazni és megállni című blog folytatása. Ha kíváncsi vagy az első részre, kattints ide.)

A Luxemburg átsétálós kirándulás végül egy teljes Benelux túrává nőtte ki magát. Ez talán azért is volt lehetséges, mert volt időnk megérkezni. Két nap Regensburg (ami nagyjából féltávon van) után a belga határon szálltunk meg, ahol szintén eltöltöttünk pár nyugodt, városban sétálós, bekuckózós napot kedves hostjainknál, mielőtt nekivágtunk a gyalogtúrának. Megérkeztünk. Kicsit felvettük a hangulatot, megismertük a helyieken keresztül a kultúrát, kipihentük a hosszú stopp-út fáradalmait.

Ekkor jött csak el, hogy mentünk és mentünk. Luxemburg átsétálása után nem bírtunk megállni; továbbutaztunk Belgiumba, majd másfél hét után Hollandiába. Bejártunk népszerű és teljesen eldugott helyeket, arra utaztunk, ahol ismerősök, barátok s még ismeretlen barátok vártak. Tengerparton zenéltünk, várakat fedeztünk fel, utcákat, embereket fotóztunk, vitt a lábunk és a lendület.

Közben pedig napról napra szerveztük a következő állomást, szállást, programokat. Intenzív, rengeteg új élményt adó, de fárasztó időszak. A harmadik hét végén kezdtük el érezni: elfáradtunk. Elfáradtunk a folyamatos tervezésben, kapcsolattartásban, kommunikációban. Mintha kicsit megteltünk volna élményekkel, mintha már nem úgy, nem azzal a hitetlenkedő hálával és rácsodálkozással fogadtuk volna be a sokadik kedves ember segítségét vagy szép város látványát. Amszterdamot például nem tudtuk olyan varázslatosnak látni a számtalan gyönyörű és különleges hely után, amit ez alatt a viszonylag rövid idő alatt bejártunk. Amszertdamból már csak a fű-szag és a rengeteg turista maradt. Ekkor döntöttünk úgy; egy utolsó kitérő után hazaindulunk.

A szűk egy hónap alatt rengetegszer pakoltuk a hátizsákunkat ki-be, és észrevettük, hogy sokat elárul egy helyről, hogy milyen gyorsan pakolunk össze vagy búcsúzunk el. Ahol igazán jó, ott minél később látunk neki, sokáig szöszmötölünk, még a lépcsőházban is visszafordulunk valami ottfelejtett holmiért. Ám bármennyire is nehéz, elbúcsúzni jó. Szeretünk valami kicsinységet hagyni vendéglátóinknak, ami lehet egy csoki, de akár a rumlis konyha rendbetétele is. Jó egy utolsót koccintani vagy együtt vacsorázni, közös képet készíteni, elérhetőséget cserélni. Jó azzal a reménnyel búcsút inteni, hogy egy nap még találkozunk.

A stoppolásban azt (is) szeretjük, hogy a hazafele út is kaland. Változik a táj, változik a nyelv, városok suhannak el mellettünk, mi pedig szépen lassan hazaérkezünk. Ez amilyen szép, olyan nehéz is. Nagyszerű érzés volt, hogy vártak. Nehéz, hogy a kimerültségtől ezt nem tudtuk kifejezni, meghálálni. Jó újra a megszokott illatok és párnák közt aludni, nehéz elkezdeni mesélni. Jó újra a családdal, barátokkal lenni, nehéz, hogy mi már nem teljesen azok vagyunk, akik egy szűk hónapja kiléptek ugyanazon az ajtón. Jó volt úgy tevékenykedni egy házban, hogy annak minden négyzetméterét ismertük, tudtuk, mit hol keressünk. De nehéz, hogy a bennünk zajló változást csak mi éreztük, kívülről tán nem is látszott, mi pedig visszakerültünk a szokott helyzetekbe, szerepekbe.

Pár nap múlva aztán újra belerázódtunk az otthoni körforgásba, s összeültünk kicsit reflektálni. A szokott apró kérdéses-rajzos válaszok útján átbeszéltük, mit tanultunk magunkról, a másikról, a hátizsákos utazás műfajáról, mikor éreztük magunkat biztonságban, és mikor nem. Mikor hagytuk el a komfortzónánkat, mit csinálnánk másképp vagy éppen úgyanúgy legközelebb.

Megtanulni újra otthon lenni ilyen rövidebb utazások után nem olyan nagy feladat, mint például egy külföldön töltött év után, amikor egészen más rutint építettünk ki. Amikor más emberekkel, más környezetben voltunk “otthon”, s ahol egészen más szerepekben léteztünk. Itthon, ha visszatérünk régi szobánkba, bizony újra gyerekek leszünk, hiába az oly’ gondosan kiépítgetett önállóság és függetlenség. Nehéz a helyén kezelni. Idő kell hozzá.

Idő kell hozzá. Talán ez a legnagyobb útravaló, amit a pár évvel ezelőtti én még nem, a mostani viszont már tud, de legalábbis tudogat. Akkor lesz kerek az utazás, ha időt hagyunk minden részére a megálmodástól a hazaérésig. Arra is, hogy időnként ne történjen semmi.